A csodafurulyaEgyszer volt, hol nem volt, a világvégi őszi erdő, ahol békességben éltek a jó manók és a törpék. De megtörtént a baj, nagy lett a riadalom. A jó manók megtudták, hogy Őszi Tündért elrabolták.
- Ki tehetett ilyet? - kérdezte Perc törpe.
- Mi történhetett? - kiáltott fel Pillanat manó.
- Mi lesz most velünk? - szóltak aggódva a többiek is.
A törpék és a jó manók gyűlést tartottak, hogy kigondoljanak valami okosat.

Ekkor nagy dübörgés közepette megjelent Száz Év, az óriás, és így szólt:
- Kedves barátaim! Nagyon megrendített engem is ez a rossz hír, de legalább tudom, hogy mi történt. Mikor átkeltem az Óperenciás tengeren, kihallgattam a rossz manók beszédét. Ők rabolták el Őszi Tündért. El akarják foglalni birodalmatokat! Hogy miért? Mert ti őrzitek az égig érő fát, amely ágából lehet kifaragni a csodafurulyát.
- Hogy van ez? Miket mondasz?
- Mire jó a csodafurulya?
Záporoztak a kérdések Száz Év felé...
- Nyugalom, kis barátaim! Mindjárt válaszolok mindenre. Az üveghegy tetején él, mesés kincsek között Lenóra, a tündérlány. Ez a kincs a gond. Aki ezt a kincset megszerzi, egyformán érti az állatok, az emberek, a manók, törpék, koboldok, óriások, varázslók beszédét. A szépséges Lenóra, akinek aranyfolyam a haja, égszínkék a szeme, csak sír és búslakodik. Átok neki a kincs, hisz ő nem gonoszkodást, ármányságot akar, hanem társat, szerelmet, hogy boldogságban, s igazságosságban élhessen és uralkodhasson birodalmában.
- Hogy kerülünk mi ebbe a történetbe? Nagyon sajnáljuk Lenórát, de miért kell a mi őszi erdőnk a rossz manóknak? - kiáltott fel Kedd manó.
- Igen, mondd el Száz Év, mire kell a csodafurulya - szólt közbe Óra törpe.
- Jaj, hát csak a csodafurulya segítségével lehet az üveghegyre feljutni. Ezt pedig csak Őszi Tündér faraghatja ki, ezért rabolták el. Őszi tündér pedig két esetben nyúlhat az égig érő fához: vagy gonosz varázslat alatt, vagy szabad akaratából, ha egy igaz ember kéri erre.
- Jaj, nekünk, végünk van! Itt már nincs segítség! Erre még a madár se jár! Csak a gonosz manók jönnek - csattant fel a jajkiáltás a törpék és a manók között.
- Utoljára 50 éve járt erre emberfia, az is aranyat keresett - mondta Vasárnap törpe.
- Én sem tudom még, kedves manók és törpék, de elzarándokolok a nagy barlanghoz, és annak őrzőjétől kérek tanácsot. Ő talán tud valamit mondani.
- Nézzétek csak, mintha valaki baktatna az Öröm-hegyről lefelé!
- Igaz, igaz, nézzétek! Egy ember! Nahát! Hogy kerül ide, mi járatban van? - hallatszottak a kérdések mindenhonnan.
- Szép jó napot nektek, manók, törpék! Benned kit tisztelhetek óriás?
- Én Száz Év vagyok, s ők itt mind a barátaim. Hát téged mi szél fújt erre?
- Jól mondod, tiszteletre méltó Száz Év, az őszi szél hozott. Elindultam az én kis falumból, árva, szegény legény vagyok, Áron a nevem. Nincs se apám, se anyám, bú az útitársam, bánat a kenyerem. Elhatároztam, hogy világgá megyek. Mikor a nagy barlanghoz értem, elaludtam. Az őszi szél szomorú történetet súgott, így hát itt vagyok. Egy életem, egy halálom Lenórához megyek. Nem kell nekem semmilyen kincs, csak boldognak lássam Lenórát, s szerethessem. Igaz szerelmet érzek iránta.
- Jaj, szegény legény! - ingatták fejüket a manók és a törpék. Nagy a te bátorságod, de a feladat még nehezebb.
Ekkor faág csörrent, bokor libbent, fagyöngy koszorús lány termett előttük.
- Kedveseim, ne ijedjetek meg! Csipkebokor vagyok, Őszi tündér testvére. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Őszi tündér felhatalmazott az égig érő fa őrzésére. Hallgattalak, láttalak, ismerlek, Áron, tudom, hogy igaz ember vagy, így hát neked adom a csodafurulyát. Járj szerencsével, találd meg a boldogságodat!
A törpék és a manók éljeneztek.
- Nagyon, nagyon örülünk, hogy így alakult, mi megmenekültünk, neked, Áron segíteni tudtunk, hála Őszi tündér előrelátásának.
- Én köszönöm nektek, barátaim, ugye nevezhetlek benneteket így? Köszönöm neked Csipkebokor tündér, s hálás szívvel mondok köszönetet Őszi tündérnek. Indulok utamra, hogy minél előbb megszabadítsam Lenórát a nagy teher alól, s karjaimban tarthassam.
- Indulj hát fiam, Áron! Lélekben veled leszünk, fájdalmad a mi fájdalmunk, örömöd a mi örömünk is. Járj szerencsével! - mondta Száz Év.
Áron hát elindult, bejárta a világvégi őszi erdőt, átúszott a Bús-tavon, átkelt a Szörnyű folyón, megmászta a Szomorúság-hegyet, míg el nem ért az Óperenciás-tengerhez. Szíve hevesen vert, egyre közelebb került Lenórához. Az Óperenciás-tenger még neki is nagy volt. Leült a homokos tengerpartra, lábát hűs habok nyaldosták. Vijjogásra lett figyelmes. Felnézett az égre, és látta, hogy egy keselyű üldöz egy galambot. Kitárta két karját, hogy a galamb menedékre lelhessen nála. Hipp-hopp, a megmentett galamb pördült egyet, s láss csodát, Őszi tündérré változott. A keselyű bucskázott egyet a feje körül, s lám a rossz manók vezére állt vele szemben. De a jó legyőzte a rosszat, s a manó vezér bukottan elinalt.
- Köszönöm neked Áron, hogy megmentettél! - szólt Őszi tündér. Ismerlek születésed óta, tudom, hogy igaz ember vagy, tudom, hogy az égiek csak neked szánhatták Lenórát. Látod, itt egy ladik, s hozzá egy evező. Indulj hát!
Áron még fel sem ocsúdott, mire a fehér galamb már elröpült. Mintha csak pillanat lett volna, maga mögött hagyta a hatalmas vizet. Partot érve szétnézett, s előtte magasodott az Üveg-hegy. Káprázatos szivárványszínek villództak, fények villantak fel és le. Kristályharangok csengtek, bongtak. Áron előkapta a csodafurulyát, s belefújt. A leglágyabb, legszebb dallam trillázott fel, amit csak ember eddig hallhatott. Az éteri hangú zenére kinyílt egy ajtó, s Lenóra jött elő. Áron térdet hajtott a gyönyörű lány előtt, s így szólt:
- Világszép Lenóra, tiéd életem. Kincsem, vagyonom nincs, de a szívem csak érted dobog. Nekem nem kell se a címed, se a vagyonod, se a kincsed, csak egy a fontos, hogy szerethesselek, s hogy reménykedhessek abban, te is viszontszeretsz.
- Kedves Áron! Súgta a tavaszi szél, hogy eljössz értem. Láttam nyílni a virágokat, a homokóra pergette az időt, de a szívem dobbanása a te szíved visszhangja volt. Vártam rád, tudtam, jöttödet. Szeretlek, mióta világ a világ.
Áron és Lenóra örök hűséget fogadtak egymásnak. Az átkos kincset a nagy titkok őrzőjére bízták. Nekik csak a szeretet kellett. Első gyermekük keresztelőjét az őszi erdőben tartották. Szeretetben, boldogságban élnek ma is, ha azóta meg nem haltak.

Kövesdi Izabella a Táltos Tehetséggondozó Általános Iskola,  Gimnázium, Szakképző Iskola és Alapfokú  Művészetoktatási Intézmény Szeged  6. osztályos tanulója

TÁLTOS ISKOLA SZEGED - A DÉL-ALFÖLDI MAGÁNISKOLA